Jézus blogja.

A szeretet örök és önzetlen dolog. Ha szeretni tudsz, tiéd lesz a világ minden öröme és szenvedése.

Megéri.

"Régi vicc:

Mi a filozófia? Egy sötét szobában valaki egy fekete macskát kerget.

Mi a vallás? Egy sötét szobában valaki egy nem létező fekete macskát kerget.

Mi az ezotéria? Egy sötét szobában valaki egy nem létező fekete macskát kerget, és megfogja."

(Popper Péter: A nem értés zűrzavara)

- A falubeliek megszokták, hogy egy bolondos különc vagyok, és így könnyen elfogadták azt is, hogy idehozattam és ápolom beteg (ahogy ők tudják) feleségemet. A hatóságok pedig, miután úgy harminc kilométerrel odébb találták meg a vízvonszolta autót, a holttestet is a folyás irányában, lefelé keresték. Bár kereshettek volna nyomokat bárhol, merthogy az esőzések néhány napon belül minden nyomot eltüntettek.
Így aztán mi ketten, bár eleinte egymásról mit sem tudva külön-külön éltük az életünket, amikor eljött az ideje mégis csak újra összekerültünk, hogy egymással élhessük át örök szerelmünk álmának valóságát.

- A következő éjszaka azután ismét felébredtem, de ez teljesen tisztán és érthetően a lelkemre való eszmélés volt: tudtam, hogy a testem ott fekszik az ágyamon, mint ahogy azt is tudtam, hogy az Ő öntudatlan teste meg a vendégszoba ágyában pihen. De ugyanakkor világosan értettem és tudtam azt is, hogy a lelkem tudata él most bennem, és láttam és felismertem az Ő szellemi lényegét, aki szintén elhagyta az ágyában fekvő testét. Megismertem Őt, sok előző életemben társamat, asszonyomat, feleségemet, aki a régóta ismert derűs szeretettel nézett rám és fogadta az én derűs szeretetemet. A lélek hangosan kimondott szavak nélkül beszél a másik lélekhez, értik egymás érzéseit és gondolatait, és olyan testi formára utal a megjelenésük, mintha testi valójukban látnád őket a földi életük során. Több mint húsz éve már, hogy napközben mosdatom és etetem kómában fekvő testét, éjszakánként pedig - ha nem is minden éjszaka, de gyakran és mindig együtt - szellemutazás módjára bejárjuk a tér és az idő végtelen dimenzióit, mint ahogy a turisták járják be társasutazások alkalmával a világ történelmi emlékhelyeit. Olyankor mindketten látjuk, ami szép az univerzumban, ami valaha is megtörtént, vagy történni fog, érezzük egymás figyelmét és szerelmét, és még a testi örömökként megtapasztalt érzések is - merthogy az igazi élmény mindig szellemi - kölcsönösen elárasztanak bennünket, amikor szerelmünk örök tüze átjárja a lelkünket, szellemi valónkat.

- Valamikor az éjszaka közepén hirtelen felriadtam, bár ma sem tudom, hogy álmodtam-e valamit, vagy egyéb oka volt-e, hogy úgy kipattantam az ágyból. Gyorsan magamra kaptam a ruháimat, és mint aki hipnózis hatása alatt cselekszik, vakon lerohantam a folyóhoz. Ez akkor, a tavaszi esők és áradások idején nem volt kis teljesítmény: az éjszaka szinte teljesen sötét volt, út vagy ösvény pedig nem vezetett a folyónak ahhoz a szakaszához, ahová valamiért igyekeztem, de képes voltam így is lerohanni a dombról és odaérni. Amit ott láttam, azaz inkább csak sejtettem és kitapogattam a sötétben, az bizony elég ijesztő és bizarr volt: egy autó feküdt az oldalára fordulva a folyó partján, félig-meddig már szinte a vízben. Az autótól nem messze pedig ott hevert a sáros fűben mozdulatlanul és némán valaki, egy nő, mint később kiderült életeim asszonya. Továbbra is alvajáró módjára mozogtam, megnéztem nincs-e eltörve valamije, vannak-e sebek rajta, hogy mentőt hívjak hozzá, bár a helyzetet tekintve nem sok esélyt láttam, hogy reggel előtt kórházba lehetett volna juttatni az asszonyt. Nem találtam sérüléseket rajta, egyszer csak nyugodtan és halkan annyit mondott, miközben vizsgáltam: - Vigyél magaddal! - Felültettem, majd a karjaimba vettem és elindultam vele fölfelé a domboldalon, ahol a kunyhómat sejtettem. Nem tudom mi adott akkor elég erőt, hogy a karomban felvihessem az úttalan, esőtől sötétlő sáros domboldalon, kilométereken keresztül, tétovázás és fáradság nélkül. Amikor végre hazaértem vele, leültettem a kandalló elé a nagy bőrfotelba, és előkészítettem a vendégszobában az ágyat neki. Ezután levetkőztettem és lemosdattam, mint egy szakavatott betegápoló, minden tétovázás, furcsálkodás és mellékgondolat nélkül, csak azt nézve, hogy lehűlt teste mielőbb az ágyba, paplanok őrző melegébe kerülhessen. Végezetül ráadtam egy flanelingemet és valami nyári sortomat, és az ágyba fektettem. Reggel első dolgom volt felhívni egy orvos barátomat, aki szinte azonnal odajött és megvizsgálta őt. Addigra már csukva volt a szeme, mélyen és lassan lélegzett, úgy gondoltam, hogy alszik, de az orvos szerint öntudatlan, kómás állapotba került. Alaposan megvizsgálta, vért is vett tőle, és azt mondta, ha ragaszkodom hozzá, hogy itt maradjon az asszony, akkor egyelőre nem viteti kórházba. Néhány nap múlva a laborvizsgálati eredményekkel újra eljött, ismét alaposan megvizsgálta Őt, és azt mondta, hogy végül is nincs szervi oka, de valamiért, talán a baleset sokkhatása következtében valóban kómába esett, és egyelőre nem sokat lehet tenni érte.

   - Ki lakik ott fenn?
   - Egy szegény bolond, vagy húsz éve egyszer csak megjelent a faluban, hogy megvenné azt az öreg viskót. Nem is alkudott az áron, így aztán jócskán túlfizettették vele a házat. Azután úgy-ahogy rendbe hozatta és beköltözött.
   - Honnan jött ide, tudja valaki?
   - Nem mond az senkinek semmit, hiába is kérdeznék! Itt éldegélt már néhány hónapja, amikor egyszer csak idehozta a beteg, ágyban fekvő feleségét is, azóta ott laknak kettesben. Az asszony állítólag évek óta kómában van, időnként meglátogatja őket valami orvos barátjuk, hogy megnézze, van-e javulás az asszony állapotában. A bolond meg ápolja, mosdatja, beszél hozzá, azt mondják.
   - Miért tartják a férfit bolondnak a faluban? Bolond módra viselkedik talán?
   - Á nem, csak mert állandóan boldogan vigyorog, így egyszer valaki elnevezte a falu bolondjának, ez azután rajta is maradt. Amúgy csendes, jóravaló ember. Két-három naponként lejön a faluba, hogy bevásároljon ezt-azt, mindenkivel barátságos és állandóan csak vigyorog, mint akit valami nagyon-nagy öröm és boldogság ért, nem pedig egy kómás betegről kellene gondoskodnia. Eleinte voltak, akik arra gyanakodtak, hogy füvezik, vagy valamilyen szereket szed, de mindig csendesen viselkedik és tiszta a tekintete, úgyhogy ma már senki sem gondol róla ilyesmit.

   - Lássuk csak. Most 25 múltam, anyám több, mint 20 évvel ezelőtt tűnt el, akkor lehettem úgy 4-5 éves. Tisztán emlékszem hozzám hajoló arcára, nyugalmat sugárzó, sötét szemeire, haja bronzos villanásaira, még az illatára is, amely mindig körüllengte. Amikor az autóbalesete volt és eltűnt, mindenki kereste, siratta, hiányolta, az egész család és minden barátunk. Mindenki más, csak én nem. Hiányzott ugyan az érintése, a simogatásai, a délutánonként kakaózással töltött idő, amikor munka után hazaért, elküldte a rám vigyázó soros diáklányt, és én hozzá bújhattam. De az érintéseket leszámítva anyám valahogy mindig is velem maradt. Láttam az arcát, amikor reggel felébredtem, hallottam a hangját, amikor délutánonként tanulás közben el-elmerengtem, időnként (főleg amikor kisebb voltam) még a kakaója illatát is éreztem. Nem tudom hogyan csinálta, de anyám az eltűnése, talán halála után is velem maradt.
   Nem sokkal anyám eltűnése után, alighogy az önkéntes gyászidőszak letelt és anyám előkerülésének egyre kisebb lett a hivatalos valószínűsége, apám magához vette a rám vigyázó soros diáklányt, és az életünk visszaállt a szokott rendjébe. Apám csak azért nem vette rögtön feleségül azt a lányt, mert a rendőrség csak évek múltán zárta le az eltűnés ügyét és a hatóságok csak azután nyilváníthatták az eltűntet elhunytnak.

Vannak történetek, amelyek csak arra várnak, hogy valaki megismerje és elmesélje őket. Azután vannak olyan történetek is, amelyek rejtőzködnek és lapulnak.  Meghúzzák magukat az emberiség sok tízezer éves történelmének rejtett zugaiban. Titkolják a létüket, elrejtik a tanulságaikat, mindenáron szeretnék elkerülni, hogy felismerjék és elmeséljék őket. Anyám története is ilyen történet.

Most mégis megkísérlem, hogy legjobb emlékezetem szerint elmeséljem azt.

"Mert az ünnep: kiemelkedés, fölszárnyalás az alantasból, a térből és az időből, az életből - a létbe. Abbahagyása minden tevékenységnek, magunkba fordulás, megtisztulás, szellemivé válás. Az ünnep: a szabadság. Megszabadulás minden nyűgtől. S ha ebből szabadulunk, éppen az az ünnep. Nem vigasság, zabálás, ivás, tombolás az ünnep, nem csinnadratta, nem. Hiszen, ha így volna, nem volnának komor, szomorú, de mégis fölemelő ünnepek. Az ünnep: csend. Megállás. Elmerülés az időtlenségben. Hangtalan ujjongás, néma zokogás. Mosoly a könnyek között. Könny a mosolyban. Ahogy a fölkelő, a lenyugvó Nap ragyog át a felhők résén. Az ünnep az a pillanat, mikor álomnak érezzük a valóságot. És valóságnak azt, ami láthatatlan, megfoghatatlan."

(Kodolányi János: Az égő csipkebokor) 

Újra itt a Húsvét. Sok embernek rólam fontos megemlékezni, a réges-régen körülöttem lezajlott eseményekről, mások inkább a három pihenőnapnak örülnek. Talán mindegy is, a lényeg a felhőtlen öröm az ünnep napjain, a barátokkal, a családdal töltött idő.

Boldog Húsvétot, Barátaim!

- Szeretsz?
- Nagyon szeretlek! Jobban szeretlek, mint ahogy az összes többi szeretett lényt szeretik együtt az egész világon!
- Mióta szeretsz?
- Amikor először megláttalak, ragyogó valód úgy kezdett világítani a lelkemben, mint ahogy az északi fény vonja villódzó fénypászmáiba a sarkköri eget. Azóta te vagy a mindenem, és azóta szeretlek, kimondhatatlanul.
- Meddig szeretsz?
- A szerelmem öröktől fogva a tiéd és örökké is fog tartani. Az összes életünk nem lehet elég arra, hogy a szerelmem betelne veled, és ne tudna tovább növekedni.

- Miért szeretsz?
- Miért süt a nap? Miért zöld a fű, miért kék az ég, miért énekelnek a madarak? Miért váltja az éj sötétje a nappal világosságát, miért követi rügyfakasztó tavasz a jéggel zord telet? Vannak dolgok, amelyek csak egyféleképpen történhetnek. Ilyen az én irántad érzett végtelen szerelmem is.
- Mennyire szeretsz?
- Mint ahogy a lázas beteg eltompult figyelmével már alig-alig képes követni a körülötte zajló eseményeket, úgy zárja el a tudatomat a világ többi részétől a szerelem. Csak az számít, amit te jelentesz nekem. Mindig csak azt látom, amit te látsz és mindig csak azt érzem, amit te érzel.

Az emberi kor előrehaladtával egyre nő bennünk a bölcs megértés és a szellemi fejlődés, ugyanakkor csökkennek az igényeink és a vágyaink a testi örömök megszokott kergetésére. Kisebbek a vágyaink, mert bölcsebbek vagyunk, vagy bölcsebbek leszünk, mert csökkennek a vágyaink?

Nem kell beküldened a megfejtésedet.

"Az önművelés elképzelhetetlenül hosszú ideig tarthat,
de a megvilágosodáshoz egyetlen pillanat is elég."

(H. W. L. Poondja)

Az én koromban az ember már nem számolja az éveket, a születésnapokat.

Azért köszönöm, hogy gondoltál rám.

Idézet egy amerikai kutató írásából:

"A tudós számára, aki az ész hatalmába vetette hitét egy életen át, a történet úgy végződik, mint egy rossz álom. Megmássza a tudatlanság hegyeit, már-már meghódította a legmagasabb csúcsot, s amikor az utolsó sziklán is fölhúzódzkodik - teológusok csapata köszönti, akik ott üldögélnek már évszázadok óta."

"... egyébként megöregedni a kőkorszakban sem rosszabb, mint az általam ismert más történelmi korokban. Ha tisztelet övez a környezetedben, akkor a korod előrehaladtával csak nő a szavaid súlya és a döntéseid elismertsége...."

Az élet dolgai gyakran elrejtőznek. 

Küzdj meg a fátyol mögé bújt szépségért is!

Amikor Darwin közzétette evolúciós elméletét, ahogy sokak számára ez volt az egyetlen valódi válasz bizonyos kérdéseikre, úgy csattant fel azonnal az egyházak és hívők tömege, hogy istenkáromlásnak és eretnekségnek nyilvánítsa azt. Anélkül persze, hogy agyunkat alkalmassá tennénk a megértésre, valóban nehéz átlátni az evolúció lényegét, amely nem más, mint alkalmazkodás.

Az alkalmazkodás pedig szellemi teljesítmény, a bennünk lakó isteni szikra ereje.